Karen Chance Cassandra Palmer sorozata szerintem az egyik legjobb 21.századi urban fantasy. Van ebben minden: vámpírok, boszorkányok, istenek, időutazók, hadmágusok, démonok, tündérek, röviden, az írónő mindent ötvöz. Ez szinte minden esetben katasztrófához vezetne, de nem itt! Megmutatom, jó? Nem kell hinnetek nekem ok nélkül. (Én sem tenném.)
Kezdjük azzal, hogy miért itt, miért most, miért éppen én, és hogyan bukkantam rá a sorozatra:
Bevallom derekasan, először beletört a képzeletbeli bicskám a könyvbe. Az elejét uraló monoton történetmesélést és információhalmazt túl soknak éreztem, féltem attól, hogy ez a későbbiekben sem fog változni, és éppen nem jó hangulatban kapott el a könyv. Másodjára valamikor az év közepén akadtam rá, úgy éreztem, hogy megérdemel egy újabb esélyt, és annyira jól tettem, hogy újra elővettem!
Nem tudom mennyire vagytok vele tisztában, de erőteljesen kritikus magatartás jellemez az életem minden területén, így a könyvek véleményezésének kapcsán is hihetőnek találom a véleményemet - éppen azért, mert nekem szinte soha semmi nem elég. Tehát cikornyás tirádák nélkül is elég egyértelmű, ha én ajánlót írok valamiről, az nagyon ütős.
Ezzel el is érkeztünk oda, hogy elmagyarázom a bejegyzésem okait.
A Cor Leonis Kiadó még az év első felében igen nagy kárt szenvedett el, sokan féltek attól, hogy képtelenek lesznek talpra állni, és folytatni a könyvkiadást. Hónapokig csendben voltak, a háttérben dolgoztak, és sikeresen összeszedték magukat, most pedig visszatértek. Pár napja közzétettek egy cikket, amelyben kifejtették, hogy sajnos idén már nem tudnak jelentkezni a sorozat folytatásával, de a jövő évben szeretnék hozni, bár ez nagyban tőlünk függ. Én ezen a ponton jövök a képbe: arra buzdítalak titeket, hogy olvassátok el ezt a fergeteges sorozatot, vegyétek meg, lájkoljátok a Cor Leonis oldalát.
(Persze erre a hírre lehet idegbajosan reagálni, és a kiadó munkatársait szidni, de szerény véleményem szerint fölösleges, inkább segítsük minden erőnkkel őket, és legyünk hálásak azért, hogy vannak.)
Történetünk elején, amikor belekeveredünk ebbe az egész katyvaszba, Cassie éppen menekül, mert előző vámpírura úgy tűnik, három év után rátalált. Innen Tomas (a kis szemét) viszi el a vámpírok legerősebbjei elé, akik a segítségét szeretnék kérni egy igen kényes ügyben. Az első kötet első fele saját bevallásom szerint sem a legjobb. Karen nagyon erőteljesen adagolja az információkat, ellenben a cselekmény nem a tervek szerint halad, mintha nem is gondolta volna át az alapproblémát, alig vesztegeti el ezzel az utolsó oldalakat. A karakterek jellemének is csak a felszínét kapirgáljuk, de már ekkor is lefegyverzően jó.
Cassandra egy olyan világban él, ahol nincs megállás, főleg nem neki. Mindenki akar tőle valamit: megvédeni, megszerezni, megölni. Mást nem árulnék el a sztoriról, mert a kezdeti állapothoz képest így öt könyv után teljesen más világot látok, maximálisan jó irányú változás történt, amin látszik, hogy nem légből kapott, a mi drága írónk egy fekete özvegy ügyességével szőtte körülöttünk a hálóját. Mindent csak akkor látunk át, amikor túl késő, avagy a szereplővel együtt.
Ezzel pedig el is érkeztünk oda, ahol elárulom az okot, ami miatt ezt megírtam: JOHN PRITKIN. Csupa nagybetűvel.
A pasi dühítő, maga az ördög fia, és amikor csak meghallom a nevét, elkezdek légszomjjal küzdeni. (Sajnos ebben semmi túlzás nincs, ami meglehetősen nehéz szituációkat okoz olvasás közben. Gyakorta meredek álmodozva csupán a nevére, mert már ennyi is képes kivégezni.)
Karen legeredetibb karaktere, aki egyszerűen nem az, aminek lennie kéne. Nem kedves, nem akar Cassietől semmit, szinte élni sem szeretne, mégis ő a legjobban felépített férfikarakter, akivel a sok elolvasott könyvem alatt találkoztam. Ki merne olyat mondani a szexi főhőséről, hogy idegesítő? Hogy nem helyes? Könyörgöm, az elején meg akarta ölni Cassiet! A pasi maga a két lábon járó ellentmondás. Másokat azért is megöl, mert csúnyán néznek rá, Cassievel viszont semmit nem tesz annak ellenére, hogy az leborotválta a lábát...
Itt van pár idézet, amik személyes kedvenceim:
"Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt, és annyira simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt kihozni a sodromból úgy, hogy legszívesebben megütöm. (…) Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész életem során, holott őt alig két hónapja ismertem. Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán rendes."
"Átnéztem a pólókat, és találtam egyet, melyről egy kiguvadt szemű rajzfilmfigura meredt rám. A felirat szerint „Túl sok vér van a koffeinkeringésemben”. Megvettem Pritkinnek. Tudtam, hogy sose venné fel, de kíváncsi voltam az arcára, amikor átadom."
"– Én nem futok szórakozásból. Épp elégszer csinálom akkor, amikor fegyverrel kergetnek.
– Az is megoldható – mormogta Pritkin, miközben kivonszolt a szobából."
"– Beszélgetni akar velem? – pislogtam. Sosem beszéltünk egymással. Próbáltuk már megkéselni, lelőni és felrobbantani egymást, de a beszélgetésig még nem jutottunk el."
"– Honnan jöhet ez a hang? – értetlenkedett Pritkin. – Ez Augustine egyik tréfája. Elvarázsolta a ruhámat – (…)
– Vedd le.
– Micsoda?
– A varázslatot fel tudom használni arra, hogy megzavarjuk a védelmezőket.
(…)
– De hát… alatta nincs rajtam semmi.
– Semmi?
– Jó, talán egy bugyi.
Legalábbis úgy rémlett. De egy ilyen nap után már semmire sem mertem volna megesküdni. Pritkin megvakarta az orrnyergét.
– Az esetleg segítene, ha emlékeztetnélek, hogy én már mindent láttam?
– Egyszer! És nagyon régen volt! És egészen sötétben.
(…)
– Jó, akkor csak annyit kérek belőle, amivel még nem sértem meg a szemérmedet.
– De miért is kell neked?
– Ahhoz, hogy … Figyelj, add ide azt az átkozott ruhát, és megmutatom.
(…)
– Miért van az, hogy a te terveid miatt mindig meztelenül végzem?"
Emellett kapunk egy két lábon járó vámpírklisét is Mircea szerepében, akinek viszont egyedi múltja és tulajdonságai vannak, és eléggé akarja Cassiet több kötelékkel és nélkülük is. Ők ketten ütős párost képeznek, bár Mircea karaktere emlékeztet L.K. Hamilton Jean-Claude-ra, ami talán hosszas élettapasztalatukból adódhat. Mircea egy kedves srác, aki megértő, szereti Cassiet, támogatja, komoly dolgokat tervez vele, az életét áldozná érte, de ez ki a fenét érdekel, könyörgöm. Cassievel igen romantikus pillanatokat élnek át a könyvek alatt, bár Mircea szeretné biztonságban tudni, nem a tűzvonalba küldeni, ami Cassie helyzetéből adódóan lehetetlen.
Miközben kitárulkozik Cassienek, mi is beleszeretünk kicsit, mert ő annyira szerethető vámpír.
Aki szerette a Kate Daniels és Anita Blake sorozatot, vagy a Tündérkrónikákat és ez a gyöngyszem még valami hiba folytán kimaradt, gyorsan kezdjen bele, mert enélkül élni bűn. Ha másért nem, az írónő humoráért is megéri, imádom:
"– Oké, most már biztos. Őrült vagy. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Őrült vagyok, és a főnök barátnője – emlékeztettem kedvesen.
Azt hiszem, jól jártam, hogy nem tudok spanyolul."
"– Azt hiszem, ebben a helyzetben csak egyvalamit lehet mondani.
– És mi az?
– Jii-háá! – ordította, és úgy döntött le a lábamról, mint egy borjút a rodeón. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, már az indiánsátor alatt feküdtem a hátamon, és egy vámpír mászott rám."
"– Mit műveltél Marcóval? – kérdeztem a legjobb védekezés a támadás elvét követve.
– Kijelöltem őt állandó testőröddé – felelte, és általában meleg hangja most jeges acélként csengett.
– Úgy értettem, hogyan büntetted meg. – Én is úgy értettem."
És ami még vár ránk, ha minden igaz:
