1940. június 17.
Ó, Margaret!
…Neked nincsenek titkaid előttem, de én mindig elzárva tartottam előled életem egy részét. Azt a részét, amely kaparni kezdte a falat, amikor ez az újabb háború elkezdődött, azt a részét, amely üvöltve akar kitörni most, azon a napon, amikor elrohantál tőlem, hogy találkozz a te katonáddal.
El kellett volna mondanom neked, meg kellett volna tanítanom neked, hogyan acélozd meg a szívedet. Meg kellett volna tanítanom neked, hogy egy levél nem mindig csak egy levél. A papírra írt szavak átitathatják a lelket. Bárcsak tudtad volna!
Anya
Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.
Kiadás éve: 2014
Terjedelem: 238 oldal
Sorozat: Egykötetes regény
Előzmény: -
Vég: lezárt
Happy end? Nem spoilerezek, de én sírtam rajta. Pedig aztán komolyan nem vagyok az a típus.
Műfaj: történelmi levélregény
Mikor? 1912-1917(-1919) és 1940
Húztam az időt a kezdetektől. De nagyon. Gondoltam, tavaly karácsonyra ezt kérem. Majd azt, hogy kiveszem a könyvtárból. Aztán az orrom alá tolták májusban, de nemet mondtam még akkor is. Azt hiszem, éppen a megfelelő pillanatban olvastam el (ma), és ütött. Bár még most is húzom az időt, és az eredeti borítókban gyönyörködöm - a külföldiek és a magyar is nagyon szép -, mert tudom, hogy nem állok készen a szereplők elengedésére. Nem tudom, mi ütött belém, vagy miért hebegek itt össze-vissza, viszont azt biztosan tudom, hogy ezekért a könyvekért olvasok. Ezt az érzést keresem, a gyomorgörcsöt, ami miatt egész nap nem tudtam enni, és ami miatt ez a mondat kicsúszott a számon:
'Még legalább tizenöt oldalig nem vagyok éhes.'
Vannak történetek, amiknek szavai az első oldalon elvarázsolnak, és már a másodikon beleszeretek a szereplőkbe is. Ezek azok a különleges könyvek, amiket magammal szeretnék vinni akár a hadifogságom idejére is. Erőt adnak. Olyan szépek, hogy attól én is szépnek érzem magam. Olyan költőiek, hogy a szavaimat póriasnak érzem az érzéseim kifejezésére.
A történet két síkon zajlik: a jelenben, amely igen rövid, és a múltban ami az szinte egész mindenség.
1912-ben Elspeth levelet kap egy amerikai egyetemistától, aki vicces és elragadó bemutatkozást küld magáról, amelyben kifejti, mennyire odáig volt az egyik legutóbbi verses kötetéért. Elspeth természetesen válaszol az első rajongói levelére, és innen meg is indul a varázslat mely időn, téren, és korokon ível át. És még csak nem is vámpírok!
Elspeth egy huszonnégy-éves költőnő, aki Skye mesés szigetén él férjével.
"Az én szigetem Skócia északnyugati partjai mentén van. Vad, pogány, nagyon zöld; olyan gyönyörű, hogy nem tudnám elképzelni az életet máshol."
 |
| Skye szigetének csücske |
Nem tudom mit mondhatnék róla. Ha David leveleire hagyatkozunk, akkor tündérszerű, meseszép és tökéletes. Ha Elspeth írja le önmagát, sokkal inkább félelmekkel telve, egyszerű parasztlányként jellemzi magát szögletes arccsonttal, egyszerű barna hajjal és barna szemekkel. Ahogy a valóságban is. teljesen máshogy látják a világot, mégis közös bennük, hogy az egymás iránti érzelmeik elragadóak.
"Most, örökké és az örökkön is túl. Szeretlek, (...)"
David a kezdetekben egy mókás fiatal fiú, aki nem tudja, hogy mit kezdjen az életével, de ez persze idővel változik:
"Azt hiszem, azt csinálom, amit minden amerikai kollégám. Tanulok, túl sok pitét eszem, gyötröm a dékánt és a lovát."
Az évek alatt mindkettejük élete megváltozik, de Elspeth kettejük közül a biztos pont, David, mint egy tipikus huszadik századi férfi, keresi a helyét, sok kalandban vesz részt, miközben egyre inkább halad a boldogsága felé. Eljegyez egy nőt, amiből évek alatt mégis csak ez a befejezés lesz:
"Azt mondta, ebből a levélből látja, hogy szerelmes vagyok beléd, és nem versenyezhet olyan valakivel, aki végig nyerő pozícióban volt. Tudod, elég okos lány ahhoz képest, hogy nem végezte el az egyetemet. "
"Gondolj arra, Sue, milyen az, amikor valakivel először találkozol. Túl kell tenned magadat a felületes ostobaságokon, azon, hogy a másiknak akcentusa vagy kockás zakója van. A megjelenés vizsgáztatása. Csak miután érdemesnek találtátok egymást, kezdhetitek jobban megismerni, kezdhetitek egymás elméjét tapogatózva megismerni. Kitalálhatjátok, milyen dolgok inspirálják a másikat, mitől kap sikítófrászt, mi nevetteti meg, mibe remeg bele a takarón. Te és én szerencsések vagyunk. Az első tétel, vagyis egymás vizuális felmérése dolgában nem kellett aggódnunk. Egyenesen az érdekesebb részre térhettünk. Egymás lelke mélységeinek, tágasságainak megismerésére. Nem tudom, hogy vagy vele, de én ezt nagyon üdítőnek találom. Rosszul vagyok attól, hogy aggódnom kell, vajon az emberek szerint elég idős, elég tiszteletre méltó vagy nem tudom, mi vagyok. Mindig udvariasnak és érdeklődőnek kell látszanom. Amikor neked írok, nem kell ilyen ostobaságokkal gondolnom."
Igen, Davey nagyon mókás, és átérzem, hogy most majd' elaléltatok a gyönyörtől amit a második idézet okozott, mert drága David-ünk ezzel meg is fogalmazta a regény egyik tételmondatát. (Bekezdését.)
Ahogy haladtunk az idővel, úgy kezdett kitisztulni a kép, bár még az utolsó oldalakon sem lehettünk biztosak benne, hogy mi fog kisülni ebből. A regény mesésen tolja félre az olyan érdektelen információkat, hogy milyen borzalmas volt az a kor, a sok halállal és veszteséggel, nem beszél kendőzetlenül haldokló sebesültekről, verőeres vérzésről, vagy a szégyenről, hogy házasságtörő asszony vagy, és még teherbe is estél. A maga mesés módján érzékelteti velünk, hogy ezek a tényezők jelen vannak, de nem rontják el az összképet, ami legalább annyira szép, mint egy profi fotós által készített tájkép. (Igen, borzalmasan megfogott az a kép itt fent, én is szívesen élnék ott.)
"A papírra írt szavak átitathatják a lelket."
"Nem hihetsz el semmit, amit háborús időkben ígérnek. Az érzelmek ilyenkor olyan reppenők, olyan mulandók, mint a csendes éjszaka."
"A jelen és a jövő a múltra épül."
Az utóbbi időben rájöttem, nem lehet mindent mindenkinek ajánlani, ez a könyv is csak akkor lesz számodra az igazi, ha még nem olvastál hasonlót. Ebben az esetben ragadd magadhoz, mert egyszerűen csodálatos és már én is értem, miért hisznek még egyesek a koboldokban és a tündérekben. (Meg az igaz szerelemben.)
Kedvenc karakter: Elspeth, (David), az édesanya/nagymama
Legrosszabb karakter: -
Legjobb a könyvben: a levelek - vagyis minden
Legrosszabb a könyvben: a fájdalom, amit okoz
Borító: 5/5*
Cím: 5/5*
Az egész: 5/5**
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése